Ron Howard rendező (Apollo 13, Grincs, Lánglovagok) még a Gladiátor sikere előtt leszerzodött az új-zélandi színésszel, hogy egy különc amerikai zseni enyhén szólva is izgalmas életét közösen vászonra alkalmazzák. A filmet egyértelműen Russell Crowe viszi, ahogy ennek egy ilyenforma életrajzi filmben lennie kell; ám ezesetben nem érdemeselnéznünk a mellékszereplők felett. Jennifer Connelly odaadó játéka élményszámba megy, Ed Harris mint a tudathasadás epicentruma nagyon energikus mozgatórúgó, a Broadway-színész Cristopher Plummer orvosi szerepe pedig maga a félelmetes precizitás kivetülése. A tékozló szobatárs (Paul Bettany) is megérne egy külön oldalt, ugyanis övé a kiváltság, Nash sokáig csak őt engedi közel magához. Eközben hol eszelős, hol pedig meglepően józan; talán épp ettől eredeti. A szereposztásra tehát nem lehet vállat vonni, mint ahogy a háttérben munkálkodók nevére és teljesítményére sem. Közülük most csak az operatőrt (Roger Deakins) emelném itt ki, akinek fel kellett vállalniaazt a cseppet sem egyszerű feladatot, hogy a számos klisének induló jelenetből kihozza az érzelmi töltésnek legmegfelelőbb többletjelentést. Így például az autós üldözés nemcsak a maga módján sikeredett szenzációsra. A feszültségkeltő filmes eszközök (pl. magas árnyék-fény arány) alkalmazásával a valószínűtlenség határait súroló követhetetlenség bevallottan célja volt, mint azt nyilatkozta.

      Egy jól felépített és igényesen kimunkált alkotással állunk szemben -erős a kísértés, hogy műfajában tökéletesnek érezzük. De mégsem tehetjük, ugyanis hiába (közhely, de) az élet írta ezt a forgatókönyvet, amikor fény derül a skizofréniára Nashről, az már egy elsütött filmes fogásra emlékeztetheti a nézőt. Már ha látta a Hatodikérzék című filmet. Ettől ugyebár kissé keserűbb a rajongó szája íze, hiszen csorba érte az eredetiségi kritériumot. Megesik. Azonban létezik megoldás. Vehetjük úgy, hogy ez az "eredeti"; mivel a Hatodik érzék forgatókönyve (M. Night Shyamalan) nem életrajzi ihletésű. Egy feszültség feloldva, van viszont egy súlyosabb. A filmből kimaradt néhány vaskos életrajzi szégyenfolt: Nash köztudottan biszexuális volt, emellett állítólag megrögzött antiszemita hírében állt. Továbbá a filmben Alicia Nash kitart férje mellett, míg a valóságban bizony elvált tőle, noha évekkel később újból hozzáment. Mindezekre a rendezőkifejtette, hogy mivel Nash még mindig él (jelenleg 74 éves) és a fentiek egyébként sem képezik szerves részét a történet fő vonulatának, nem lett volna helyénvaló vagy egyáltalán méltányos szaftos magánéleti "érdekességgel" megspékelni a filmet. Korrekt döntés volt. Megjegyzendő, Ron Howard igen mértéktartó és messzemenőenkörültekintő ízlésesség és hitelesség tárgyában.

      Tagadhatatlan, hogy ennek a filmnek eleve "Oscar-szaga" van: az esetlen zseni, a minden fájdalmon átívelő szerelem, a megkapó életút vagy a hidegháborús kémepizód feszültsége sokszor már önmagában is garanciát jelentett az elismertségre. A Filmakadémia azonban az idén másképp osztályozott, és engedett a "korrektségnek" (pl. hogy Halle Berry eloadhassa a hattyú halálát az Oscar átvételekor, hát nem undorító?). Az is előfordult már, hogy egy színész két egymásutáni évben is megkaphatta e nívós díjat (Tom Hanks) - márpedig az Oscar-t érő Gladiátorban Crowe messze nem alakított akkorát, mint most az Elmében. Hát ilyen az élet.

Az Egy csodálatos elme című film eddigi díjai:
Oscar 2002 - legjobb film
Oscar 2002 - legjobb rendező (Ron Howard)
Oscar 2002 - legjobb női mellékszereplő (Jennifer Connelly)
Oscar 2002 - lagjobb adaptált forgatókönyv (Akiva Goldsman)
Golden Globe 2002 - legjobb film a drámai kategóriában