Nádasdy ÁdámA rend, amit csinálok
Négy év - négy élet. Kissé ilyen Nádasdy Ádám utolsó verseskötete. Önfeltárulkozás, önítélet. Nádasdy rendet csinál. Hogy ez mennyire igaz, és mennyire mégsem, azt a címadó vers mutatja meg leginkább ("Gyanús nekem a rend, amit csinálok"). Kissé ítéletszerűen szólnak a sorok, ítélet az ember felett. Ezzel párhuzamban azonban az elfogadás, a feltétel nélküliség hangja vonul végig a köteten.
Nádasdy pátosztalan tiszta hangja fellélegzés. A nyelv fellélegzése a súlyok terhe alól. Nála a nyelv nem öncélú líraalkotó tényezó, hanem nemes anyag, amely által az Én megszólalni képes. A költő hangja szólal meg a sorok közül: nem távoli mélységek és magasságok rejtekéből, hanem közvetlen közelről. Olyan őszinte hang ez, mely egyszerre vár ítéletet és megbecsülést. A kötetet azonban nem csupán versek alkotják, az első darabja egy prózai előhang (Az Úr hegedűje). Az előhag kendőzetlen öntükörként áll előttünk, olyan őszinte hangként, amely szokatlan a kortárs lírában és prózában. A költő ál előttünk, aki itt Nádasdy önmaga. Nem használja ki a szöveg adta lehetőséget, hogy amögé bújva elfedje önmagát, hanem tisztán szól a hang: ilyen vagyok, ilyenek vagyunk. Csak egy kérdés merült fel bennem a prózai előszöveget olvasva: miért nem ír Nádasdy prózában is?
Nádasdy mindíg önmagáról ír: és úgy teszi ezt, hogy közben valahogy mégis univerzálissá válik a textus. Megfordul a bevett lírai reláció: nem úgy ír másról, hogy magáról ír, hanem úgy ír magáról, hogy másról ír. Nála a versforma nem válik öncélú elemmé, hanem alárendelődik a mondanivalónak. Vagy inkább eltűnik. Ott van, és mégsincs: látjuk a formát, de nem hiányként érezve tesszük ezt. Sebész ő: úgy operál, hogy nem fáj a test. Belsővé válik a kín, amely olykor fanyar, olykor optimista, de egy közös benne: Megfoghatatlan.
Ebben a számunkban…
Nádasdy Ádám életrajz
A bőr és a napszakok
Komolyabb versek
A rend, amit csinálok
